Назад к книге «Élet. X. évfolyam 19. sz. 1918. május 12» [Various]

Г‰let. X. Г©vfolyam 19. sz. 1918. mГЎjus 12

Various

Various

Г‰let. X. Г©vfolyam 19. sz. 1918. mГЎjus 12

NOE BГЃRKГЃJA

A nagy ünnep esti lakomáján, immár legutoljára, de mégis csak engedtessék meg nekem is, hogy szólhassak. Az előttem ülők egyértelmű, lelkes dicséretét továbbhömpölygetni nem tudom, nekem már csak a hálátlan és kellemetlen gáncs jutott. Az előttem szólók majdnem mindnyájan a bárósággal kezdték, de nekem furcsának tetszett a kimagyarázkodó mentegetőzés és sokszor ijedve néztem körül. Mert aminthogy nem szabad, hogy egy igazi államban az ember mártíriuma legyen a szegénység, épúgy nevetséges volna, ha a gazdagság s az előkelőség állna az útjába valakinek. Nem tudom, hogy ki tartaná azért Alkaiost vagy Pindarost elvetendőknek, mert arisztokraták voltak, Horatiust mert szegénysorsból vergődött föl, Plantust, mert rabszolgamunkát végzett és malmot hajtott. Ki dobná félre Petőfit, mert az apja mészáros volt, Aranyt, mert parasztviskóban született s ki nem érzi őket igaz testvériségben azzal, aki ma nekünk Kemény Zsigmond. Az irodalom szuverén terület, hol minden rang és kiváltság megszünik, épen azért minden mentegetőzés vagy frázis, vagy vétek, vagy ostobaság.

De itt úgyis egészen másról van szó. A modern embernek nagy bűne, hogy elkábul a szenzációtól és elveszti a fejét. Egy milliomos bárónő drámát ír: szenzáció. Egy vidéki szinésznek pikáns botránya röppent szét a lapokban: meghitták próbaéneklésre. Egy másik sorsjegyen nyert: mindenki a tehetségéről beszélt egyszerre. Egy író botrányos módon válik a feleségétől, másnap jelentik a lapok, hogy a szerzőnek legközelebb regénye fog megjelenni.

Ezek mind csúf, szomorú, szatírába kivánkozó dolgok, de a mai életet jelentik… Egy irónő darabot ir egy svájci hotelről, hol a háború alatt egy internacionális társaság tartózkodik, arisztokraták, diplomaták, kémek, kémnők… Ha valaki ostorozni akarja, hogy az arisztokrácia élete megállott, már nem képes egyetemes célokba belekapcsolódni, nem lát túl önmagán s belesüpped az erotikába – ám tegye, de mindig a való életből induljon ki s ha szatírát ír kétszeres gonddal, mert az élettorzítás már itéletmondás, élet fölött való lebegés. Horatius szatíráinak emberei maig is eleven emberek; a sorsával elégedetlen kereskedő, hajós, ügyvéd, katona ma is itt jár körülöttünk, a bohém szinész, ki egyszer herceg, másszor koldús s az életet fordítva éli, ismerős alak ma is, s ama dilettáns kullancsnak is megvannak a mai rokonai, aki Horatiusba csimpaszkodott a Via Sacrán. De az az élet, mely Hatvany Lili darabjában megjelenik, csak az irónő agyában van meg; ezek az előkelő hölgyek a szerző szerint úgy beszélnek szeretkezéseikről, viszonyaikról egymás közt és egymás előtt, ahogy csak bestiák, vagy beszámíthatatlanok beszélnek, de emberek nem, arisztokraták nem, sőt kokottok sem. Nem szatíra ez a szatíra, hanem az írónő nézőpontja torz és beteges. A szerző hasonlít ahoz az alakjához, aki csak a körötte lévő döbbent csendre tér észhez. „Mi az? Mondtam valamit, amit nem kellett volna? Mit mondtam? Nem értem!‟

A modern ember számára határozottan szenzáció ez az előadás: ilyen szemérmetlenül eddig csak a másodrendű kabarékban beszéltek színpadról. Rómában a színielőadások után sokszor megtörtént, hogy a meztelenséget látni kívánó csőcselék ráparancsolt a szinészekre, hogy a színésznőkről tépjék le a ruhát. Egyszer a híres, szigorú erkölcsű Cato is megjelent egy ilyen előadáson, de még a darab vége előtt eltávozott: talán nem akarta zavarni a förtelmes mulatságot, vagy talán megrémült volna tőle. Mi is ilyenformán vagyunk sok-sok mai darabbal, meg kell szökni előlük.

Vannak profГЎn Гјnnepek is: ilyenek a kultГєra Гјnnepei. A BelvГЎrosi SzГ­nhГЎz mГЎr megadta a programjГЎt; hogy e