Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (1. kötet)

György Gaal

György Gaal

Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (1. kötet)

ELЕђSZГ“

Egy, hosszú évek során át a nemzeti becsület érdekében, csendesen de sikerrel munkálkodott férfiúnak áldozatosan gyűjtött szerzeményét veszi általunk a magyar közönség, mint a nemzetéért honán kivül is folyton fáradozott hazafinak vég hagyományát, s ránk nézve új kincsét a magyar népköltészetnek, mely, valamint őáltala méltattatott először az azt megillető figyelemre, úgy senki által oly buzgón nem kerestetett, oly gazdagon őelőtte, sőt mindeddig még, ki nem aknásztatott. Öszves gyűjtései nyolcvan mesét tartalmaznak, részint általa megfigyelve s leírva, részint magyar közvitézektől tollba mondva, vagy magok által számára leírva úgy, mint azt otthon a nép körében hallották s magok is elbeszéleni szokták. Ezek közől tizenhetet egy kötetben, az ilyeket már akkor kedvelő német közönség számára kidolgozva adott ki Gaal György maga, s oly időben (1822), mikor nálunk nem csak kiadót, de általában még csak méltatót sem leltek a népi élet e szép virágai; Erdélyi János pedig a vele használatúl közlött egyik kézirati kötetből hetet bocsátott ki „Magyar Népmeséi“ legújabb kötetében (1855), mik a 194 lapnyi könyvnek 108 lapját töltik be. Ennyi ismeretes a tetemes gyűjteményből, melyet mí, annak létesítője iránti kegyeletből, de nem kevésbbé népköltészetünk érdekében, amennyire bizonyos erkölcsi tekintetek vagy némelyek csonkasága nem korlátolnak, mint közel félszázados igyekvések gyümölcseit minél teljesben kivánunk irodalmunkba bevezetni.

A jelen első kötetben, melyet a második nyomban fog követni, két mese van (I. II.), mely Gaal német kidolgozásában, és három (szinte I. II. és VIII.) mely Erdélyi említett gyűjteményében megjelent: kis részei a nagy egésznek, melynek közzétételével, úgy hiszszük, méltó emléket állítunk azon férfiúnak, kit mint a magyar népmeseügy valódi megalapítóját[1 - Életrajzát adják Toldy Ferenc Irodalmi Arcképei, Pest, 1856., az I. könyv XI. cikkében.] felednünk s nem hirdetnünk többé nem szabad.

    Bánfalva, october közepén, 1856.

В В В В A kiadГіk.

I.В VILГЃGBIRГ“ NAGY MГЃTYГЃS

Volt egykor a világon egy király, kinek neve volt Világbiró Nagy Mátyás, s ennek egy fia, kit a maga nevére kereszteltete, s egy szegény tudós emberrel hetvenhét nyelvre taníttata. Három év elfolyása után a szegény tudós ember haza vitte a király udvarába a királyfit. Atyja, annak örömére, hogy fia hetvenhét nyelvet tud, nagy vendégséget adatott, hová mindenféle országnagyjai hivatalosak voltak. Itt, áll a vendégség sok napig, de végre eljött az a nap, melyen a lakomának vége szakadt. Néhány nappal utóbb elmegy a királyfi az ő királyi atyjához a szobába, s ezen szobában volt egy szépen éneklő madárka; amint a királyfi belép, a madárka el kezd csevegni, a királyfi elmosolyodik; észreveszi ezt az atyja, s igen szerette volna tudni, mit érthetett olyast a fia a kis madár csevegéséből, hogy arra elmosolyodott; kérdé tehát, mit mondott a madárka? Királyi atyám, ha megmondom, el fog rajta szomorodni. Addig unszolta fiát a király, hogy elmondá: nem egyebet, királyatyám, hanem hogy én még oly nagy úr leszek, hogy királyatyám a mosdótálat, a királyanyám pedig a törülközőruhát fogja nekem tartani. – Itt ezen a király igen megütődött, tehát eltökélé magában, hogy fiát valami módon kivégezze a világból. Mindezt elbeszélte a királynénak, mit hallott fiok, a kis madártól, s mindketten megegyeztek, hogy csakugyan legjobb lesz a fiút elveszteni A királyné javaslá: valamely nap menjünk ki a Duna mellé sétálni a fiunkkal, s hívjuk a partjára, én mutogatom neki a benne ugrándozó halakat, te pedig hátul lökd be a vízbe. – Harmadnapra kelvén, a király kimegy sétálni feleségestől